Prolog

Harry

     Egy darabig boldog tudatlanságban, könnyű mámorban éltem a mindennapjaimat. Az ablakon beszűrődő napsugarak végtelen nyugalommal, valami titkot ígérő, bizsergető várakozással töltöttek el. Magam sem tudtam, hogy mire vártam…
A várakozás sokféle lehet, ahogy a hozzájuk tartozó emóciókavalkád is, ami minden embernek más érzelmet csal az arcára. Várakozás egy találkozásra. Várakozás valakire, akit régóta ismersz, mégis, most ismered meg igazán. Akinek ismered az érintését, mégis, most érzed azt, hogy az érintkezés során futó elektromosság ráz meg. Akinek hallod a hangját, mégis, most hallod meg. Akinek ismered az ölelését, mégis most öleled meg, - és várod. Várod, hogy megismerd, hogy megérintsd, hogy eggyé válj vele, hogy a találkozás csodája egy másik világba repítsen.
- Harry!
Istenem, a világ leggyönyörűbb hangja. És tőle szerettem legjobban hallani a nevem - ha vitathatatlanul boldog, ha jelentősen szomorú, ha egyszerűen egyhangú, ha szenvedélyesen kéjsóvár - minden hangnemben olyan borzasztóan nagy hatással volt rám, hogy a testem beleremegett, és együtt éreztem vele mindent. Vele…
- Miért nem jössz ki a szobádból? Napok óta be vagy zárkózva ide - a hangja tele volt féltett aggódással, vesékbe hatoló pillantása arra késztetett, hogy ne bámuljam őt tovább ennyire megrögzötten, ezért elszakadtam csábító tekintetétől.
- Miért? Ennyire érdekel, hogy mi van velem? - egysíkúan válaszoltam, egy féloldalas mosollyal adtam a tudtára, hogy élveztem az arckifejezésén villanó bizonytalanságot.
- Igen, Harry! Ennyire érdekel. Mindenki aggódik érted.
- Menj el - halkan mondtam, szinte suttogtam.
- Nem!
- Louis, menj el - egyre erélyesebben mondtam, ellenmondást nem tűrő hangon, de ő akkor sem rezzent.
- Nem! -  meggyötört üvöltések kapaszkodtak a lebegő semmibe, szertefoszlott vágyakozás keringett a szobában, legalábbis részemről. Ingatag voltam, mint az örvénylő tenger hullámai. - Egyszer az életben mondd azt, amit igazán érzel!
- Jó! A kurva életbe, megteszem! Úgy éreztem, hogy el kell jönnöm, mert lehet, hogy cseszettül fontos leszel nekem, és ettől borzasztóan megijedtem. Mert akkor meg tudsz bántani. Vagy csak nem voltam felkészülve rá, hogy valaki ennyire fontos legyen nekem, mint te - keresztülvágott a megkönnyebbülés lágy szellője a mondatom végén, a lábaim mégis megremegtek. Őrjöngő szenvedély hemzsegett bennem, de nem voltam biztos Louis érzéseiben, és ez mélyen belülről felkavart.
A szemébe néztem, és egyre inkább elfakuló zavarodottságát láttam. Pislákoló türkiz íriszeiben most már a határozottság fénye csillant, és mindig akkor lépett előre egyet, amikor én hátrálni kezdtem. Istenem…
- Most mit csináljunk? - alig hallhatóan kérdezte, szinte csak magának tette fel a kérdést. Mert bennem nem volt több kétely. – Úgy látszik, mindketten ugyanattól tartunk – tette még hozzá, a szívem pedig hevesebben kezdett dobogni. Megnyaltam kiszáradt ajkam és szinte öntudatlanul léptem hozzá közelebb.
A tarkójára csúsztattam a kezem, onnan pedig a tökéletes arcára. Teljesen megrészegített a haja selyme, a bőre bársonyos puhasága a tenyerem alatt, amibe szemeit lehunyva belesimult. Na jó, eddig bírtam. Egy éles pillanatban a karjánál megragadva szelíd erőszakkal fordítottam magunkon, így most már ő volt a falhoz préselve. Alig súroltam ajkait, amitől remegő lélegzetek szakadtak fel belőle, határozottan túrt bele a hajamba, majd ott is hagyta ujjait. Tudtam, hogy nem szabad megcsókolnom, mert akkor nem tudnék leállni, nem bírnék ellenállni neki többé.
Gyengéden a derekára simítottam az egyik kezem, míg a másikat pár centiméterrel feje fölött a falnak nyomtam, így még közelebb kerültem hozzá.
- Akarj engem! - lágyan szorítottam a derekát, míg ő bizsergető-gyengéden cirógatta tarkómat. Leheletközel voltam hozzá, teljesen megbódított az illata - végigsimítottam orrommal az arcán, így megint súroltam puha ajkait.
- Akarlak - a számra suttogta szavait, és azzal nyomatékosította mindezt, hogy ha ez lehetséges volt még közelebb hajolt hozzám, és még mohóbban túrt a hajamba.
- Érints meg - sóvárogtam az érintése után, óráknak tűnő másodpercekig csak vártam. Végül beharapott ajkakkal, lassan vezette le a kezét tarkómról, egészen a hasamig, a másik kezét pedig érzékien simította az arcomra. Keze ölelt, fojtott, simogatott; én pedig teljesen elvesztem benne.
- Érezz - megfogtam az arcomat simogató kezét, és a szívemhez vezettem. Mély levegőt vettem, hogy némiképp csillapítsam szívem őrült vágtáját, amit csak ő volt képes elérni, a puszta jelenlétével. Louis közelsége idegenül, egyedi módon hatott rám, képes volt arra, amire eddig senki sem. A fizikai tünetek mellett, mint például a gyors szívdobogás, vagy az egekbe szökkenő pulzusom mellett, elérte minden alkalommal, még amikor mérges voltam rá, akkor is, hogy lehetetlenül, undorítóan boldog legyek. Amíg őt nem ismertem, nem tudtam mi az az igazi, földöntúli boldogság. És most, hogy belekóstolhattam, hogy megízleltem ezt a mennyei érzést, soha többé nem akarom elereszteni. Ehhez pedig bátorság kell. Így nem tehettem mást: felajánlottam sebezhető szívemet, tudnia kellett, hogy mindenestül az övé vagyok. Innentől, csak várnom kellett. Várnom arra, hogy elfogadja a szívemet.